Virágmondóka

Csukás István: Virágmondóka

Hérics,

hunyor,

iringó,

tavasz vizén elringó,

szellőt űző sarkantyú,

hó-ködmönön karmantyú,

sárga, kék, zöld villanás:

évszakok szemaforjele,

moccanatlan utazás.

Könnyű égnek nekivág,

éren át és réten át,

száll a bürökgémorr, sőt,

hasítja a levegőt,

lentről nézi őt:

lándzsás útifű,

borzas turbolya,

folyondárszulák,

s a bús májmoha.

Repül, de hova?

Repül, de hova?

Hömpölygő zöld folyamon,

málló talajon,

hasal a nyár ingó békatutajon.

Földi tömjén füstje száll,

csavarodik,

kavarodik,

mintha volna illatos szakáll.

Totyog,

lépked,

ide kipp,

oda kopp,

fehér libatopp.

Erdő mélyén szimatol

nehézszagú gólyaorr,

tudatáig nem hatol:

rajta kívül senki sincs

se közel, se távol,

hiába is szimatol.

Üröm,

pimpó,

rókasás,

kellemetlen útitárs,

üröm: keserű,

pimpó: tikkasztó,

rókasás: kezet-lábat elvágó.

Kapaszkodik pap palástba,

nadrágszárba,

szamár gubanc bundájába,

villog sárgán, rémesen,

a vajszínű ördögszem.

Bár nincs neki diplomája,

mégis nagy a tudománya,

ha itt fáj és ha ott fáj,

meggyógyít a varjúháj.

Lélegzik a tüdőfű,

közben mereng ő,

lélegzéshez legjobb a

hegyilevegő!

Kígyószisz felsziszeg:

ó gegek, ó vizek!

Kornistárnics recseg-ropog:

hol vannak a bombardonok?

Hallgat mélyen, mint a kuka

macskafarkú veronika.

Bokormélyi remete,

szól a pemete:

elsüllyed az új ladik,

ha nincs feneke!

Monilia,

imola,

a nap

estbe

fordula.

Vizenyős félelem,

őszi oroszlánfog,

megretten a nyúlárnyék,

didereg, vacog.

Az ég szürke lesz,

bizony szürke lesz,

s fehér lesz majd a rét.

Esengjünk erősen

újabb tavaszért.

Tanulj....

Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.
Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy zenélj,
Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,
Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,
Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,
Tanítson mi meghal, s léted örök legyen!

(ősi norvég vers)

Szeretetről

Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.
Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is.
Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.

Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.
A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.
Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.
A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.


De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.

(Kahlil Gibran)

Jön a tavasz, megy a tél

Weöres Sándor: Jön a tavasz, megy a tél

Jön a tavasz, megy a tél,

barna medve üldögél,

kibújás vagy bebújás?

Ez a gondom, óriás!

Ha kibújok, vacogok,

ha bebújok, hortyogok;

ha kibújok, jót eszem,

ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?

Fák közt szétfürkésszek-e?

Lesz-e málna, odú-méz?

Ez a kérdés, de nehéz.